Something New

Imádom az érzést, amikor egy rövid időre rózsaszínen látom az orvoslást. Tisztelet a Grey's alkotóinak, hogy 9 évad után is tudnak olyan részt alkotni ami kihozza ez utóbbit. Egyúttal eszembe villant, hogy dokumentálni kéne ismét. Olyan ez a blog mint a heti összesítő e-mail, túl sok történik két poszt között. Megvan ennek az oka, egyszerűen nem akartam írni interjúról stb., hátha nem sikerül. Kisebbrendűségi komplexuson nehezen viseli még, ha sikertelenséget kell közzétenni, meg nem akartam "elátkozni".

Tanultam marhasok németet az utóbbi hónapokban. Nehéz mert gyorstalpaló, olyan mint a farmakológia tanulása volt annó, telefonkönyv néha és mivel rövid idő alatt rengeteget szeretnék megtanulni, nincs ideje ülepedni. Mindemellett kp. sikeresnek értékelem a projektet, azért valami fejlődést tapasztaltam. Persze még nagyon sok lehetőség van a fejlődésre, csak hogy finoman fogalmazzam meg.

Voltam Karlsruhe-ban is WoW-ból ismert barátoknál. Egy hetet töltöttem ott, nagyon hasznos volt és persze szép is. Segített mert egyrészt magamat kellett managelni és nem tévedtem el külföldön és intéztem magamnak programot ha kellett, szal összességében nem voltam "penis sinister" és ez mindig segít rajtam kicsit, önbizalmat ad, hogy nem vagyok teljesen elveszett. Másrészről pedig megegyeztünk a vendéglátókkal, hogy az angol nyelv az tiltott, és így kénytelen voltam kicsit szokni, hogy németül kell megértetnem magam. Nehéz volt, és sajnos így azért én úgy érzem, hogy nem minden esetben volt túl magasröptű a kommunikáció, komplex gondolatok és életérzések átadása azért még elég kihívás, csak remélni merem, hogy ők is érezték, hogy a nyelv az akadály. Voltak ugyanakkor meglepően jó beszélgetések is erről arról, szóval van remény. Legközelebb még jobb lesz. Pozitív volt az is, hogy véletlenül pont Karlsruhe-ban van a közvetítő cég székhelye, és eljutottam oda párszor délelőtt németórára. Az "approbáció" nevű kötleező nyelvi/szakami vizsgára készülnek ott azok akiknek már van állásuk. Kellemes meglepetés volt, hogy találkozhattam így sorstársakkal, akik pár lépéssel vanank csak előttem, hallottam sok élménybeszámolót, és legfőképp, hogy annyira hatalmas nyelvtudásbeli különbségek nem voltak köztünk. Öszességében reményt adott a dolog, sokkal lazábban mentem el így interjúzni, és főleg kicsit jobban edzésben vagyok nem rezzenek feltétlen össze ha németül szól hozzám valaki, és ez nagyon de nagyon fontos. Érdekes mód gyakran mintha saját magam lennék a legnagyobb ellenségem, ha stresszelek és kétségbeesek, hogy enm tudom ezt vagy azt elmondani.

Jártam Kamp-Lintfortban is interjún. Repülhettem Kölnig aztán kocsival elvitt Marek a cég egyik munkatársa, közben gyorstalpalót tartva a városról, a kórházról és a hospitálás rejtelmeiről. Egy HR-essel beszéltünk először de az nem interjú volt, főleg ő mesélt. Végig vigyorogta, nagyon rendes volt, olyan érzésem volt mintha értem küzdene a kórház. Kicsit benne van, mert az érsebészeti osztály épp újáépül, már ami az ott dolgozó csapatot érinti, cask 4-en vannak épp az osztályon, az egyik főorvos kb. egy hete, de az osztályvezető is csak kb. tavasz óta. Erre azt mondta Marek, hogy lássam pozitívan, könyebb csapattaggá válni mert nem évek óta dolgoznak ők sem együtt. Aztán egy rezidenssel beszéltem mert a vezetés már enm volt ott délután vagy ment haza, poén volt emrt ő épp szlovák. Másnap egész nap mint egy medikus kisérgettem a dokikat ide oda, voltam műtéteken, asszisztáltam, voltam ambuláns betegfelvételeken, ultrahangokon, műtéti beleegyezés kéréseken. A kórház nem annyira kicsi, esélyesen gyorsan lehet gyakorlatot szerezni mert nincsenek sokan, marhajól felszerelt, persze én az itthoni kórházakhoz viszonyítok. A hangulat jó, sokkal nyugisabb mint itthon, pedig kevesen vannak és sokat dolgoznak. Nincs elszállva a főorvos, laza, jó arc, velem is beszélgetett sokat, együtt kajáltunk, és osztályvezetőként is segít a beteget műtőből kitolni, és a másik ágyra átrakni, amit azért megnéznék itthon. Persze midnenk itudja merre hány méter, de ezt így is lehet. Maga a szakmai rész tehát full pozitív, főleg kezdeni szerintem elég jó. Fizetés szokásos német standart mint a közkórházakban (ez egyházi finanszírozású), de adnak lakást az első 6 hónapra majd ingyen, aztán pedig lehet maradni nagyon ócsóért, a kaja ugyancsak ott dolgozóknak nagyon gazdaságos.

A város teljesen ilyen kertváros feeling, sok kicsi aranyos tégla házikó. Esélyesen túl nyugodt a huszonéves fejemnek, de pl. nem csúnya, teljesen rendezett. Vannak nagyvárosok közel, kocsival persze nagyon egyszerű átugrani, vagy akár bejárni, a busz közlekedés állítólag fos kicsit. Ez igazándiból az egyetlen problemám, hogy félek, hogy Budapest után én ott fejreállok, és semmi emberi kontaktom nem lesz. Ennek ellenére egyelőre úgy vagyok vele, hogy megpróbálom, mert midnent meg lehet oldani, rajtam is múlik, hogy kimozdulok e stb. Meg azt beszélik, hogy az első fél egy évben úgysm érek rá semmire...

Holnap délelőttig találhatom ki, hogy akarom e, és még mondjuk a kórház sem írt (illetve nekem nem írtak a cégtől h mint mondott a kórház) szal nem lehet még örülni ezerrel. Bár Marek azt mondta h ő úgy érzi tudja mit fognak modnani ( (+) szeritnem), csak tudja már ennyi év után a szakmában. Kemények midnenesetre ezek a "big life decision"-ök. Az ijesztett még meg, hogy mindenki arról beszélt h jól gondoljuk meg mert akkor az igazán ideális ha hosszútávú a dolog. Ami persze igaz (meg főleg nekik akkor jó, mármint kórháznak/cégnek) nekem is jobb, csak ezzel én rögtön odaláncolva éreztem magam. Pedig a 3 hónap felmondási idő ott is él és azt csinálhatok utána amit akarok.

Nos jelenleg így áll a dolog, nemsokára kiderül mi lesz a vége és talán írhatok gyakrabban mostmár midnenféle érdekes élményről, saját Grey's Anatomy indul, a külföldi munkavállalás nehézségeivel megspékelve.

Élet: 22% teljesítve

Pótcselekvésként (valamint mert a családi beszélgetés során felmerült) kémkedtem kicsit a kedvenc közösségi oldalunkon rég elfeledett ismerőseim után. Nem teszem gyakran, és talán épp ezért is van tele meglepetésekkel mikor előfordul.

Sok érdekességet találtam, ami persze utólag végiggondolva csak elsőre hathat meglepőnek, és azonnal a saját életemre gondoltam, és megpróbáltam elhelyezni magam a többiekhez képest. Van amiben jóval előrébb járnak, van ugyanakkor pár dolog amiből viszont mintha ők maradtak volna ki. Valószínűsítem nem véletlen mostanában gondolkodom ilyeneken. Vannak akik teljesen megváltoztak, láthatóan megöregedtek, nem tudom, hogy a gének, az élet vagy az életmódváltás az ok, ezt hál istennek én még nem tapasztalom. Sokan házasok gyerekeik vannak, ez utóbbi mondjuk félelmetes. Még azt sem mondhatom, hogy nekem azért nincs mert más karriert választottam, hiszen folyamatosan kint van valakiről az egyeteim társaim közül, hogy kit jegyzett el, vagy kihez ment hozzá. Közepesnek itélem a helyzetet e téren, nem mondom, hogy nem örülnék ha lenne valaki komoly normális ember az életemben, de most éppen kapóra jön hogy nincs, egy esetleges dezertálás esetén. Azért sajnos láttam pár példát már, mikor 40-50 évesen egyedülálló férfiak kínjukban huszonévesek társaságát keresik még, és nincsen semmi értelmes emberi kapcsolatuk az azért kellemetlen ezt kihagynám. És pont nem láttam kapcsolatot a között, hogy mit értek el amúgy az életben, és, hogy találtak e társat, szóval nem is tudom, talán szerencse kérdése az egész?

No de nem is párkapcsolati hisztit szerettem volna írni, hanem a fura ötletemről, érzésemről, hogy egy két említett ismerősömenk akkor "már vége az életének"? Max 5 éves korkülönbség van köztünk és teljesen más dolgok várnak ránk. Számomra ez rendkívül furcsa, aki befejezte minden suliját, van felesége, van 1.5 gyereke, van pár éve munkája, lakik valahol, az azért végeredményben már "kész", halad lassan komótosan egy elég jól belátható úton, viszonylag kevés meglepetéssel. (Persze sarkítás az élet minden félét hoz én is tudom de most nem ez lenne a mondanivaló/összehasonlítás lényege) Ezzel szemben én azt sem tudom még egészen pontosan, hogy mi lesz belőlem, egyáltalán ötletem nincs, hogy mit fog hozni a magánéletem, hogy hol fogok élni, hogy meddig fogok ott élni, stb. stb. Kettős a dolog, persze irigylésre méltó, hogy nekik már megvan "mindenük", ugyanakkor nem unalmas nekik? Rám még annyi midnen vár, persze lehet, hogy ők is így látják a saját életüket (jóesetben). Vajon az ő álmaikkal mi lett, mert én még mindíg kergetem a sajátom, és még el is fog tartani egy darabig amíg úgy  igazán elérem. Lehet nekik a család és egy nyugis élet volt az álmuk? Lehet azért nem tudom elképzelni az ő további álmaikat és céljaikat mert még enm tartok ott. Bizonyára meg kéne kérdeznem tőlük, csak kellemetlen fordulatot vesz a beszélgetés ha éppen nem boldogok, és csak megelégedtek azzal ami van. Esetleg csak az én felsőbbrendűnek tűnő lenézésem a probléma, ami igazából simán tudatlanság, vagy talán a képek hazudnak.

Amúgy már csak azért sem az előbbi a probléma mert látom a saját konkurenciámat akik már évek óta dolgoznak, talpraesettek, néhányan több nyelven beszélnek, már hónapok óta svájcban dolgoznak és hasonlók, szóval azért nem gondolom magam akkora ásznak. Mégis úgy látom rám még tök jó kis kalandok várnak, szemben velük. Végülis lényeg, hogy magamnak pozitívan hoztam ki!

Tanulságot ugyanakkor nem tudok megosztani, csak pillanatnyi egodiasztolémnak engedtem teret.

M.D.

Érdekes, csak negyed évente írok ide valamit, ugyanakkor kitartóan midnig ide írok és nem nyitok új blogot. Meglepődve tapasztaltam, hogy az előző bejegyzés még írásbeli előttre datál. Nos ezen az egész államvizsgázós, diplomázós, avatásos dolgon túl vagyok már. Nem érzem magam másképp, nagyon örülök, hogy sikeresen vége ennek az egésznek, orvosnak sem érzem magam, szerintem amíg nem dolgoztam úgy igazán nem is fogom.

Sokat pihentem a nyáron. Bár emlékeztem mit tesznek a szüleim munkanélküli gyermekeikkel (pszichoterror) szóval taktikusan azonnal elkezdtem legalább tervezni, hogy hogyan és merre kéne menni így diploma után. Érsebészeten mondta a konzulens doktornőm, hogy lesz üres hely, de végül úgy döntöttem, nem élek a lehetőséggel. Nincs az az isten, hogy én itthon, zéró fizetésért, ilyen hangulatban, a félig leomló kórházban dolgozzak. Lehet, hogy nem túl hazafias de én nem a hazámat nem szeretem, csak nem akarok ilyen körülmények között élni. Szóval külföld lesz, amúgy is szerintem most a legjobb elnézni más országba, nem tart vissza semmi. Lassacskán meg is született egy CV, elkezdtem levelezgetni minden féle fajta fejvadász céggel, nagyjából bele is jöttem a dologba. A skandináv országokba akartam menni nagyon, de csak szakorvos kell oda meg pszichiáter szóval bukta. Angol nyelvterületre tapasztalat kell, bár nem sok de oda meg annyira nem is akarok kiköltözni. Maradt a csodás német, amit "úgy szerettem" annó. Magamat is megleptem, hogy most viszont egészen lelkesen tanulnám újra, szóval ahogy extrém sportoló ismerősöm modnaná "jó lesz ez".

Ezért is jutott eszembe, hogy kéne írni ide mert bevillant, hogy az ilyen külföldre utazó emberek szoktak tapasztalatokat írni blogban. Tehát ha bejön ez a dolog lesz végre miről blogolni. Már most nagyon félelmetes, hogy mit fogok én ott csinálni, és mennyi nehézség lesz. De ugyancsak rám nem jellemzően most még kp. örülök is a kihívásnak, igazából nagyon is izgalmas. Mondanám, hogy "stay tuned", de ez az én bejegyzésgyártási frekvenciám mellett nem okozhat túl nagy problémát amúgy sem. 

"To write a diary?" " Something like that..."

Annó gimiben imádtam rajzolni, órán, otthon, szünetben, bárhol. Utólag rájöttem, hogy igazából naplót vezettem. Ha valaki végignézegeti őket, ami amúgy nem kis teljesítmény mert van 4 füzettartónyi, nem feltétlen lát többet mint tinédzser fiú kicsit fura rajzait és vágyait, de ha én nézem végig nekem minden darab egy emlék, egy órai tananyag, egy lány, egy életérzés, egy tapasztalat. A szabály az volt, hogy nem dobok el egyet sem, bárhogy is sikerült, ami ugyancsak azt mutatja, hogy nem is igazán csak a rajzoláson volt a hangsúly mind inkább az önkifejezésen. Egyetem alatt szépen lassan elmaradozott a dolog, ma sem tudom igazán miért mert annó nagyon élveztem, és most is örülök, hogy néha végiglapozhatom, közben rájövök mennyit változtam, hova jutottam. Csak azért jutott ez eszembe mert nem vittem a múltkor haza semmilyen könyvet, tanulnivalót, egyebet és nekiálltam újra rajzolni. Sajna olyan radír ami kellett volna nem volt otthon szóval félúton abbamaradt a projekt. Pedig egész jól haladt. Következtetés, hogy marad a közérthetőbb és publikusabb mód, amihez majd hozzászokom, tuti ezt is érdekes lesz visszaolvasni (ha merem) később.

Más. Jön a záróvizsga írásbeli szűk két hét múlva. Van két 800 oldalas tesztkönyv meg egy hasonló darab a megoldásokkal és magyarázatokkal. Nem kevés és minden féle téma van benne. Az évfolyamtársaim általában nyávognak, hogy tele van hülye kérdésekkel, van jópár ami idejétmúlt, vacak a magyarázat, stb. stb. Az egyetemen amúgyis elharapódzott a lázadási mánia, petíció készült a díszdiploma megváltoztatására, rendszeresen szidják a tablófotókat, a diplomaosztó ünnepségre felháborodva keveslik a jegyek számát amit kapunk, rondának találják az évfolyamgyűrűt amit lehet kérni. A fő probléma szerintem, hogy mindezt egy elég aggresszív és undorító sértődött stílusban teszik, amit sok embertől nem vártam volna. Képesek egymással összeveszni a levelezőlistán és olyan keményen megsérteni másokat, hogy ha nekem írja én megütöm. Kicsit csalódás így a végén. Egyedül lennék azzal, hogy akármilyen is volt az oktatás minősége azért hálás vagyok az egyetemnek és a tanároknak, hogy eljuthattam ide? Én igenis büszke vagyok és eredményként könyvelem el, hogy már csak államvizsgázni kell, és alapvető tiszteletet elvárnék az egyetem felé a többiektől is akármilyennek is élték meg az egyetemi éveket. Félreértés ne essék nekem is van véleményem arról, hogy nulla gyakorlati tudásunk van és egyebek, de igazán most van az az idő amikor ezen kell háborogni? Én néha még perverz módon a tesztezést is élvezem mert akadnak pillanatok amikor az érzem, hogy wow hallottam ezekről a dolgokról, talán nem volt hiába az egész, és előzetes direkt felkészülés nélkül sikerül alkalmanként válaszolni egy-egy kérdésre. Összegezve én most sokkal inkább vártam volna, hogy midnenki legalább egy félmosolyjal tekint vissza az elmúlt 6 évre, hiszen ez volt az életünk, megváltoztatott minket, ezért lettünk ilyenek amilyenek most vagyunk. Én márpedig nem érzem, hogy rossz irányba változtam volna. Nem tudom pillanatnyilag eldönteni, hogy a többiek reakciója csak a publikumnak szól és amit én írtam az "ciki", tényleg ilyenek, esetleg csak a mai magyar, számomra ellenszenves, véleménynyilvánítási szokások gyűrűztek be a hallgatók közé. Hátha amikor túlvagyunk az összes vizsgán és papírmunkán midnenki megnyugszik.

"Nyitsz egy blogot és írsz"

Azt mondták bármit írhatok. Már most vicces visszaolvasni azt a kemény három posztot ami sikerült megalkotnom. Úgy érzem nagyon sok minden megváltozott.

Vége a sulinak. Már csak egy államvizsga van amin igazából nem is tudom, hogy hogy lehet átmenni, úgy tűnik kb, csak szerencsével. Érdekes lesz de most már befejezzük valahogy ez nem vitás. Annyira jó lenne végezni és végre keresni, dolgozni, új életet kezdeni (nem itthon). Persze midnenki azt modnja, majd máshogy fogom gondolni, de így előtte azt hiszem ez a normális.

Többek között szingli is lettem (kezdjünk új életet). Fura régen volt ilyen, azt sem tudom mit kéne csinálni. Aktív párkeresés sosem ment, valahol korábban elekadt a szocializációs fejlődésem, most meg kicsit macerás bepótolni. Mindegy "lightning can strike" alapon dolgozom. Aztán majd lesz "sing with rapture and dance like a dervish".

Addig pedig maradnak a barátok akikből nem volt sok eddig sem és el is hanyagoltam őket kicsit az utóbbi időben. Ugyanakkor meglepően rendesek és sok igazi barát, és mintha mi sem történt volna úgy viselkedtek. Note to self. Azért úgy érzem be kell szereznem még pár újat, hogy kevesebb foreveralone este legyen.

Végső tanulsága a napnak, hogy nem iszom többet, kellenek absztinens napok (avagy már alkoholizmusba csapok át) , és valószínűleg holnapi tanulság lesz, hogy spiccesen nem postolunk.