CfV

Valahol az egyetem alatt kezdődött a lustaság azt hiszem. Az ált. isk-ban és gimiben még nagyon mentek a suli utáni elfoglaltságok, de Pesten mág valahogy nem sikerült rendesen beiktatni. Szolnokon még voltam az általános suli alatt vívni, majd utána táncolni is, volt rendszeres edzés. Pesten a tanulás mellett mindez elmaradt. Illetve, japán utam után, mikor megörököltem Norbi Nike futócipőjét, és elindult ez a jogging őrület (jelzem "before it was cool"), én is nekiálltam. Koránt sem oly sikeresen mint tesó, de a hétvégéken otthon a Tisza parton, vagy Pesten a Margit Szigeten próbáltam nagyjából rendszeresen elmenni. Sajnos ez maximum heti 1-et jelentett. Télen pedig természetesen elmaradt mindez, és minden tavasszal, a jobb idő beköszönte után, újra kellett építeni az a kis kondit is ami volt. Első 2 évben legalább még volt tesi óránk az egyetemen, akkor ugyan nagyon utáltuk, de azt kell modnjam visszasírtam utólag. Teljesen németben maradt el a mozgás, az új meló, nyelv, ország terhelése alatt nem igazán volt hangulatom semmihez. Miután a nagyja lement, azért a futásnak újra nekiálltam, de maradt a rendszertelenség. Volt egy kis fellángolás a fegyencedzés irányába is, de én rendkívül nehéznek tartom csak így egyedül fenntartani a motivációt és felügyelet nélkül minőségi edzést csinálni.

Bécsbe költözésem hasonlóan megbolygatta az életem, lakásépítés, új meló, stb., de ekkor már tényleg kezdett nagyon nőni "Alex" a sörpocak, és el voltam szánva, hogy valaminek nekiállok. Tudom, hogy az is kifogás csak, hogy rendszertelen az ember az élete, de azért van abban is valami, hogy ha még nincs valami megszokott sport amit csinál az ember, és közben nagy változások vannak, még nem tiszta milyen a meló, még nem állt be egyszerűen az egyensúlyi állapot, nagyon nehéz ezzel foglalkozni. Mindegy is, egyszer amikor otthon voltam, elkisértem a Kedvest egy fitneszsstúdióba (amit én kb. "utáltam" és nem tudtam elképzelni, hogy iylen helyre menjek) egy TRX órára és nagyon bejött.

Ilyesmit kerestem itt Bécsben is, de nem találtam megfelelőt. Nagyon vonzóan olcsóak a FittINN és McFIT típusú helyek, van is TRX, de nincs vezetett edzés. Ha van is, nagyon rövid, extra pénz, fos időpont. Nem iganán szimpi az sem, hogy rögtön egy évre el kell köteleződni. Ennek ellenére elgondolkodtam rajta, mert futni simán lehet, jó a hangulat, időjárásfüggetlen és előbb utóbb a többi gépet is tuti megismeri az ember. Vannak ilyen edzéstervek is elvielg amiket lehet követni, szóval nem reménytelen de azért tovább kerestem. Végül egy Crossfit oldalra bukkantam ami nagyon megtetszett. Sokaktól hallottam már amúgy is, hogy jó, ezért feladtam tisztán TRX edzés terveim és gondoltam kipróbálom.

Nekem bejött a weboldal és az volt az érzésem, hogy profik. Mondjuk rémesen drágák. Egy alkalommal el lehet menni egy próbaórára, ami csak speciálisan az ilyen kezdőknek van, kicsit mesélnek róla, hogy mi is a Xfit, és van utána egy edzés is. Mondjuk utóbbi nekem, aki nulla állóképességgel a kanapéról mentem elég hányingeres lett a végére. Ha szimpatikus volt (és kinek ne lenne szimpatikus ha szétszivatják és menni alig tud) be lehet iratkozni egy 3 hetes intenzív bevezető kurzusra. Heti 3 alkalom, ugyancsak speciálisan a kezdőknek. Szerintem nagyon jó az ötlet, ugyan nehéz volt emgoldani a heti 3 alkalmat és nagyon megterhelő is volt, de azoknak akik ilyesmit még nem csináltak rendkívül hasznos. Megtanítanak egy pár alap mozdulatot, ami rengeteget segít később, a "sima" edzéseken, hogy nem teljesen analfabéta az ember.

Neten bejelentkezős rendszer van a rendes órákra, ami nekem extra jól jön, mert bármikor lehet kvázi menni, csak annyi a megkötés nálam, hogy heti 2x mehetek, az időpontokat szépen passzintani lehet az ügyeletekhez, melóhoz, egyéb programokhoz. Szeptemberben voltam tavaly a bevezető kurzuson, és azóta, nagyjából sikerül is tartani a heti 2 edzést, ami nálam ilyen távon egy csoda. Sosem gondoltam volna, hogy egy iylen stúdiós dolog bejöhet, de nagyon élvezem. Szerintem sokat használ, Alex is eltűnőben van, továbbá elsősorban jobban érzem magam, jobb a közérzetem, hogy fel tudok jönni a lépcsőn a metróból és van valami kis alap állóképességem.


Az elején exponenciális a fejlődés, az nagyon király, midnen alkalommal új rekord, új mozdulatsorok. Később azért kicsit elmúlik ez, ugyanakkor, sunyin, észrevehetetlenül, beleszeret az ember és azt vettem észre, újabban jobban küzdök mint az elején. Sajnos egy idő után elér az ember egy fajta plafont és tényleg belassul minden. A heti két edzés király, de amennyire érdekes és jó a változó WOD minden alkalommal, annyira limitáló is. Például mikor az ember belejön egy kicsit az ugrálókötelezésbe, de a double unders még nem megy, akkor azt gyakorolni kell. Nem lehetetlen az de gyakorolni kell. Amennyiben viszont midnez csak másfél havonta jön elő egy wod-ban akkor sosem fog menni. Jó ötletnek tűnt, hogy egy-egy iylen célt kitűz magának az ember, és egyszerűen 10p-el korábban megy minden alkalommal, és kigyakorolja. De simán ezen a heti két edzésen sosem fogom megtanulni szerintem. Iylen ez, semmi sem lehet tökéletes, midnenesetre egyelőre nagyon tetszik a Xfit és nagyon örülök, hogy találtam.

Notarztkus

Szóval amiről igértem, hogy írok az például a mentőskurzus. Hárman mentünk, két másik kolléga közül, az egyik olyan 3 éve dolgozik és mit írtam annó nálunk tanult. A másik már szakorvos. Bad Hofgastein-ban voltunk, állítólag ez a menő hely, a bécsi elvileg nem olyan jó. Mivel a többiek utolsó pillanatban terveztek ezért végül külön mentem én vonattal, nagyon kis kellemes a közlekedés, az egyetlen baj, hogy a vasútállomás elég messze (vagy 2 km) van a várostól. Szerencsére, odafele nagyon jó arc módon kijött az airbnb host-om elém autóval, így nem volt gond. Nagyon szép a hely, sajna sokat nem láttam belőle az egész napos kurzus és a szünetekben zuhogó eső miatt, de a hegyek lentről is impozánsak voltak. Az airbnb ugyancsak nagyon tuti volt, én voltam a nő első vendége, ennek ellenére nagyon pöpecen elő volt készítve a lakás, bazi nagy erkéllyel, stb. Síelni se lenne utolsó itt.

Maga a kurzus a helyi kongresszusi központban volt, nagy meglepetésünkre rengetegen voltak. Egy nagyjából családias 40-50 főre számítottunk, ennek ellenére 216 résztvevő volt. Az első két nap még csak előadások voltak, aztán beindultak a délutáni gyakorlati foglalkozások. Összességében tematikailag szerintem jól volt felépítve, midnen fontos részt érintettek. Természetesen voltak jobb és roszabb előadások, voltak akik ügyesen, érezhetően sok tapasztalattal csak a lényeget mondták el és ami a kis időbe belefért. Jobbaknál kapott az ember egy kis receptet, hogy mit is kéne valójában csinálni, ami az esetek 90%-ában működik és még megjegyezhető. Sajnos oylan is volt aki elveszett a részletekben. Sajnos a nekem pont fontos belgyószászatos rész ilyen volt. Ugyanakkor lehet, hogy az csak azért volt ennyire bonyolult mert ott sok volt az új infó. Nagyon változatos volt a csapat, a gyereksebésztől kezdve a belgyógyászokon át a fül-orr-gégészig minden féle fajta doki volt. Lehet a többieknek más volt a nehéz. Egy első nap délutánt mi is kihagytunk, a bevezetés a narkózisba és lélegeztetés részeket, mert no lássuk be amit egy órácskában ott elmondtak azzal már csak találkoztunk. Cserébe felültünk a síliftre és ebédeltünk a csúcson. Ilyen is kell na.

Délben és esténként persze közös kajálás és sörözgetés volt a program. Ennyit modnjuk egy évben összesen nem eszek étteremben. Az európabajnokság is kapóra jött, volt mit nézni a szünetekben.

A gyakorlati képzés erős súlypontja az újraélesztés volt. BLS és ALS orrvérzésig, persze értem én legalább ezt tudjuk ha hazamegyünk innen. Annyiból érdekes volt, hogy jóféle bábu volt és mérte a befújt levegőt, valamint a frekvenciát és mélységet a mellkaskompresszióknál, ezt nagyon jó visszajelzés. Szerencséreígy, hogy már voltunk ilyen szituációban ez nem okozott nagy gondot. Amire lehetetlen felkészíteni az embert, az persze az izgalom és a hangulat egy iylen szituációban, de azzal midnenkinek magának kell megküzdenie és csak a tapasztalat segít. Ami nagyon furcsa, hogy csak egy bábun játszunk a haverokkal és mégis elkezd az ember izgulni még a gyakorlásnál is. Volt egy óra tanulás intubálni is, ami a bábun azért elég más. Még ha nagyjából vágja is az ember hogyan történik ez, a bábun ez csak egy alap gyakorlása a műfogásoknak. Nem feltétlen nehezebb élő embert az a vicces, csak más a probléma. Volt továbbá egy kis vákummatrac, Stiff-Neck, gyerekreanimáció is. Nagy kedvenc volt még a csontba fúrt "véna", azt én is nagyon ki akartam már próbálni. Nagyon meglepő módon az esetmegbeszélések kis csoportban, amik ugyancsak a gyakorlatokhoz tartoztak, rendkívül jól sikerültek. Igazán jó eseteket raktak össze és oylan aspektusait világították meg a helyben történő döntéshozatalnak, amire nem is gondoltam volna. Le a kalappal ezekért.

A vége fele két vizsga volt. Egy gyakorlati, ahol meglepő módon reanimálni kellett. Elég lazára vették, 4-es csoportokban ment, egy valaki főnökként irányított, egy valak iasszisztált, a másik kettő pedig váltva nyomott és időt mért. Mindezt négyszer, hogy mindenki mindent csináljon. Ilyen formában elég könnyen lehetett segíteni egymásnak egy-egy félmondattal, ha valamit kihagyott volna. Talán egy-két embernek nem lett meg elsőre, el nem tudom képzelni mit lehetett elbaszni ezen. Utolsó nap volt egy teszt is, 150 kérdés, "igen / nem / nemtudom" lehetőségekkel. A hibás válasz mínusz pont. Itt is elvielg pár embernek nem sikerült. Nem volt igazándiból nehéz, figyelni kellett miket hangsúlyoznak az előadók, a témák végén a szervezők is feltettek kérdéseket, amik utána természetesen benne voltak a vizsgában is. A neten is található volt pár kérdés, ezeket mi például egy 5-ös csoporttal egyik ebéd során megvitattuk közösen.

Összességében szerintem amennyire lehetett jól össze volt rakva, persze ennyi simán nem elég ahhoz, hogy valaki vonuljon. Eget rengető újdonság nem volt az elméleti részben, ugyanakkor mivel a nagyját nem használom midnen nap, csak így hirtelen ellátni sem tudnám flottul. Nagyon jó volt újra hallani a dolgokról és összegezve átbeszélni, mégiscsak rég volt az egyetem. A gyakorlati részből leginkább az esetmegbeszélések voltak meglepő módon a fénypontok. Éppen ezeknél érezte viszont az ember, hiszen komplexebb eseteket dolgoztak fel, hogy mennyi különböző probléma adódhat és mennyire nehéz néha dönteni mi is lenne a jobb. Bennem még mindig a kettősség tombol, hogy egyik oldalról nagyon nehéz és diverz ez a meló, másik oldalról ha nagyjából stabil tök midnegy mi baja van pack and go és kész. Kinn meggyógyítani az utcán úgysem lehet senkit. Legjobban megragadt statisztika, hogy kanadában, ahol régiók szerint van ahol vannak mentőorvosok, van ahol csak mentőorvosok vannak és van ahol csak mentőápolók; a legjobb akkor a túlélés, ha kanyarba sehol sincs orvos. Túl sokat akarnak gyógyítani a betonon.

Az orvosi kamarával még most lesz a harc, arról még külön írok ha letisztul. Elvileg.

Luck

----- SPOILER ALERT! ---- (Grey's Anatomy aktuális részei)

Úgy néz ki, akkor jut eszembe ide írni ha nézek sorozatot. Most éppen Grey's Anatomy-t néztem és az utóbbi két részben épp egy rezidens állt a középpontban, aki egy vészhelyzetben döntéseket hozott, néhol megkérdőjelezhető helyességgel. A következmények persze drasztikusak voltak. Ugyan a való életbe nem teljesen így megy a dolog, ugyanakkor, szerintem aki látott / átélt már hasonló szituációt, természetesen akár jóval kevésbé súlyosat is, elgondolkodik egy-egy ilyen rész után. Megpróbálom rendszerezni őket, sajna így is lehet, hogy káosz lesz.

Kapóra jött, hogy tegnap előtt éjszakáztam a melóban és voltak persze izgalmak.

Például, hogy miylen gyorsan keveredik az ember olyan szituációba, ahol felelőssége van, és mégis elég messze van a kompetenstől. Tegnapi ügyeleti csapatunk az utolsó pillanatban megváltozott. Én 10 hónapja vagyok itt összesen. (A1-6-ig szereplünk az ügyeleti listában, annak megfelelően, hányadik éve vagyunk a képzésben) A2-nek számítok adminisztratív mert fél év sebészet hozzá van számolva, persze szakmai kérdéseknél keveset segít. Egy másik kolléga aki pár hónappal régebb óta csinálja mint én végül ki lett cserélve egy másikra, akinek jó ha fél év tapasztalata van. A tervezett A5 kolléganő beverte valamilyét napközben, lesérült vagy mi és hazament. Az egyik ugyancsak A1-es fiatal vállalta, hogy marad harmadiknak. Lényegében tehát a teljes aneszteziológus csapat akik a traumás műtéteken kívül minden egyébre be voltak oszta, egytől-egyig kvázi első évben voltak péntek este; hárman összesen alig tudtuk összeszedni a 2 évnél valamivel több tapasztalatot. Persze a beteg, az esetek és a vészhelyzet nem válogat... Igazán nem irigyeltem a szupervíziót akié nagyrészt a felelősség a mi hülyeségünkért is.

Így történhet meg például, hogy én kerülök le a szívkatéterlaborba ügyeletben. Megpróbáltuk elintézni, hogy más menjen, aki legalább volt már és tudja hol van az épületben, és ugye kicsivel több tapasztalata van de nem. Úgy kellett hívnom a kolléganőt a nővérpulttól, hogy kijöjjön elém. A beteg alkoholista, infarktussal jött aznap polytraumaként mert elesett. Pluszba eltörte a csípőjét is de persze az nem műthető így. Szokásos gyors átadás, olyan mint a postás játék, egyre kevesebb infó megy át és egyre több hülyeség keletkezik. Sokat persze amúgy se tudni mert nem tervezett a dolog. A beteg mája ugye magától érthetődően kevéssé funkcionál és a veseelégtelenség is kibontakozóban. Teljesen instabil. Két adrenalin perfúzor (automata fecskendőből adagoló gép) ment, egy 10 mg az 50 ml-re és egy 25 mg az 50 ml-re. (csak a miheztartás végett 1mg/50ml és 5/50ml amit rendesen alkalmaz az ember. Hozzá egy dobutamin is pluszba. Maradjunk annyiban, hogy közel sem láttam még ennyit életemben valakibe belefolyni. Még jó, hogy ott voltak a kardiológusok is. Nehéz átadni milyen érzés ilyenkor egyedül ott felelősnek lenni. Le let tuygan ebszélve, hogy a szakorvos legalább a szitnen marad és ha hiszti van leeht neki szólni de ennél a betegnél tényleg 20 masodperc alatt kerül a kaki a ventillátorba. Például mikor az amúgy macerás katéterezés alatt, ami több mitn egy óra volt, nitrót adtak az érbe (értágító) és másodpercek alatt összehoztunk egy 65/30-as vérnyomást. Hát köszi. Csak, hogy illusztráljam mennyire elveszett az ember egy új helyen és új szituációban, én például aggódtam hogyan dugom vissza a mobil lélegeztető gépbe a fali oxigén/levegő ellátásból a palackra a csöveket. Rémes stressz és láthatóan midnen probléma. Bármelyik percben ritmuszavara lehetett volna, vagy simán azt mondja a szive, hogy bekaphatjuk és akkor reanimálni kell. És lehet modnani, hogy ez a munkánk, orvos vagy tudni kéne, de akkor, ott, remegő kézzel, nagyon más. Visszaemlékezni hogyan kezelj ritmuszavart, a millió gyógyszerből melyiket add most, mennyit, stb., nem olyan szimpla. Olyat adni amit eddig sose az para. És nem, nincs tapasztalata az embernek, mert sosem csináltam kardiológiát és az átlag beteg nem ritmuszavaros a műtőben. Persze ott vannak mások is és segítenek, előbb utóbb jön a szakorvos, de addig azért ez kaland. Végül nem lett gáz, feljutott az intenzívre egyben. Csak én öregedtem 2 évet.

Még aznap este egyedül maradtunk a nálam is fiatalabb kollégábal és hál istennek, legalább egy tapasztaltabb aneszt. asszisztenssel, a retardált, 19 éves, veseelégtelen "gyerekkel" (135 centi / 44 kiló), akit nagy nehezen elaltattunk gázzal, lett neki egy vénája végre és épp le kellett dugni a laryngeális maszkot, amikor eltűnt a szupervízió, a mellettünk lévő műtőbe, mert épp összecsuklott a nagy hasi műtét közben a másik beteg keringése. Persze, hogy nem ment. Kicsi, nemjó, mellette szelel, géppel nem lélegeztethető, kézzel is csak nagy nyomásokkal, kilégzési széndioxid 60-80 (normálisan 35-40 kellene, hogy legyen). Itt jön az, hogy még ha tudnád is mit kellene csinálni (tiszta ügy, hogy nem megy, intubálni kell és rendesen lélegeztetni, nem hagyhatom így), nem mersz nekiállni. Rutintalanság. Eszedbe jut azonnal 10 másik dolog ami történhet még. Muszáj tényleg intubálni? Relaxáljam? Próbáljam nélküle? Nehéz légút? Ha nem megy? Ha basztatom és nem megy, kap egy kiadós ödémát, vagy laryngeális görcsöt és se ki, se be semmi? Akkor már jobb az, ami most van. Vagy nekiállhatunk elvágni a torkát. Vagy simán megöltem egy gyereket. Persze jött utána a főnök és persze intubáltam és nem volt gond, de ez egy iszonyú stresszes döntés kicsiként.

Érdekes az is, hogy ott és akkor tényleg mindez csak egy eset és csak később, utólag gondol bele az ember, hogy mekkora szarban volt akkor és hogy az ott az asztalon egy emberélet.

Eddig szerencsém volt. Senkinek nem lett baja, vagy bármi, mert elbasztam valamit úgy igazán, de erre azt szokták mondani, "még nem láttál elég beteget". Persze izgalmas, de néha, így visszatekintve, rémes miket csinálunk néha, és csoda, mit ki nem bírnak a betegek.