Luck

----- SPOILER ALERT! ---- (Grey's Anatomy aktuális részei)

Úgy néz ki, akkor jut eszembe ide írni ha nézek sorozatot. Most éppen Grey's Anatomy-t néztem és az utóbbi két részben épp egy rezidens állt a középpontban, aki egy vészhelyzetben döntéseket hozott, néhol megkérdőjelezhető helyességgel. A következmények persze drasztikusak voltak. Ugyan a való életbe nem teljesen így megy a dolog, ugyanakkor, szerintem aki látott / átélt már hasonló szituációt, természetesen akár jóval kevésbé súlyosat is, elgondolkodik egy-egy ilyen rész után. Megpróbálom rendszerezni őket, sajna így is lehet, hogy káosz lesz.

Kapóra jött, hogy tegnap előtt éjszakáztam a melóban és voltak persze izgalmak.

Például, hogy miylen gyorsan keveredik az ember olyan szituációba, ahol felelőssége van, és mégis elég messze van a kompetenstől. Tegnapi ügyeleti csapatunk az utolsó pillanatban megváltozott. Én 10 hónapja vagyok itt összesen. (A1-6-ig szereplünk az ügyeleti listában, annak megfelelően, hányadik éve vagyunk a képzésben) A2-nek számítok adminisztratív mert fél év sebészet hozzá van számolva, persze szakmai kérdéseknél keveset segít. Egy másik kolléga aki pár hónappal régebb óta csinálja mint én végül ki lett cserélve egy másikra, akinek jó ha fél év tapasztalata van. A tervezett A5 kolléganő beverte valamilyét napközben, lesérült vagy mi és hazament. Az egyik ugyancsak A1-es fiatal vállalta, hogy marad harmadiknak. Lényegében tehát a teljes aneszteziológus csapat akik a traumás műtéteken kívül minden egyébre be voltak oszta, egytől-egyig kvázi első évben voltak péntek este; hárman összesen alig tudtuk összeszedni a 2 évnél valamivel több tapasztalatot. Persze a beteg, az esetek és a vészhelyzet nem válogat... Igazán nem irigyeltem a szupervíziót akié nagyrészt a felelősség a mi hülyeségünkért is.

Így történhet meg például, hogy én kerülök le a szívkatéterlaborba ügyeletben. Megpróbáltuk elintézni, hogy más menjen, aki legalább volt már és tudja hol van az épületben, és ugye kicsivel több tapasztalata van de nem. Úgy kellett hívnom a kolléganőt a nővérpulttól, hogy kijöjjön elém. A beteg alkoholista, infarktussal jött aznap polytraumaként mert elesett. Pluszba eltörte a csípőjét is de persze az nem műthető így. Szokásos gyors átadás, olyan mint a postás játék, egyre kevesebb infó megy át és egyre több hülyeség keletkezik. Sokat persze amúgy se tudni mert nem tervezett a dolog. A beteg mája ugye magától érthetődően kevéssé funkcionál és a veseelégtelenség is kibontakozóban. Teljesen instabil. Két adrenalin perfúzor (automata fecskendőből adagoló gép) ment, egy 10 mg az 50 ml-re és egy 25 mg az 50 ml-re. (csak a miheztartás végett 1mg/50ml és 5/50ml amit rendesen alkalmaz az ember. Hozzá egy dobutamin is pluszba. Maradjunk annyiban, hogy közel sem láttam még ennyit életemben valakibe belefolyni. Még jó, hogy ott voltak a kardiológusok is. Nehéz átadni milyen érzés ilyenkor egyedül ott felelősnek lenni. Le let tuygan ebszélve, hogy a szakorvos legalább a szitnen marad és ha hiszti van leeht neki szólni de ennél a betegnél tényleg 20 masodperc alatt kerül a kaki a ventillátorba. Például mikor az amúgy macerás katéterezés alatt, ami több mitn egy óra volt, nitrót adtak az érbe (értágító) és másodpercek alatt összehoztunk egy 65/30-as vérnyomást. Hát köszi. Csak, hogy illusztráljam mennyire elveszett az ember egy új helyen és új szituációban, én például aggódtam hogyan dugom vissza a mobil lélegeztető gépbe a fali oxigén/levegő ellátásból a palackra a csöveket. Rémes stressz és láthatóan midnen probléma. Bármelyik percben ritmuszavara lehetett volna, vagy simán azt mondja a szive, hogy bekaphatjuk és akkor reanimálni kell. És lehet modnani, hogy ez a munkánk, orvos vagy tudni kéne, de akkor, ott, remegő kézzel, nagyon más. Visszaemlékezni hogyan kezelj ritmuszavart, a millió gyógyszerből melyiket add most, mennyit, stb., nem olyan szimpla. Olyat adni amit eddig sose az para. És nem, nincs tapasztalata az embernek, mert sosem csináltam kardiológiát és az átlag beteg nem ritmuszavaros a műtőben. Persze ott vannak mások is és segítenek, előbb utóbb jön a szakorvos, de addig azért ez kaland. Végül nem lett gáz, feljutott az intenzívre egyben. Csak én öregedtem 2 évet.

Még aznap este egyedül maradtunk a nálam is fiatalabb kollégábal és hál istennek, legalább egy tapasztaltabb aneszt. asszisztenssel, a retardált, 19 éves, veseelégtelen "gyerekkel" (135 centi / 44 kiló), akit nagy nehezen elaltattunk gázzal, lett neki egy vénája végre és épp le kellett dugni a laryngeális maszkot, amikor eltűnt a szupervízió, a mellettünk lévő műtőbe, mert épp összecsuklott a nagy hasi műtét közben a másik beteg keringése. Persze, hogy nem ment. Kicsi, nemjó, mellette szelel, géppel nem lélegeztethető, kézzel is csak nagy nyomásokkal, kilégzési széndioxid 60-80 (normálisan 35-40 kellene, hogy legyen). Itt jön az, hogy még ha tudnád is mit kellene csinálni (tiszta ügy, hogy nem megy, intubálni kell és rendesen lélegeztetni, nem hagyhatom így), nem mersz nekiállni. Rutintalanság. Eszedbe jut azonnal 10 másik dolog ami történhet még. Muszáj tényleg intubálni? Relaxáljam? Próbáljam nélküle? Nehéz légút? Ha nem megy? Ha basztatom és nem megy, kap egy kiadós ödémát, vagy laryngeális görcsöt és se ki, se be semmi? Akkor már jobb az, ami most van. Vagy nekiállhatunk elvágni a torkát. Vagy simán megöltem egy gyereket. Persze jött utána a főnök és persze intubáltam és nem volt gond, de ez egy iszonyú stresszes döntés kicsiként.

Érdekes az is, hogy ott és akkor tényleg mindez csak egy eset és csak később, utólag gondol bele az ember, hogy mekkora szarban volt akkor és hogy az ott az asztalon egy emberélet.

Eddig szerencsém volt. Senkinek nem lett baja, vagy bármi, mert elbasztam valamit úgy igazán, de erre azt szokták mondani, "még nem láttál elég beteget". Persze izgalmas, de néha, így visszatekintve, rémes miket csinálunk néha, és csoda, mit ki nem bírnak a betegek.