This is my OR!

This is your arena

Ezt valamiért külön akartam leírni. Miután szóltam, hogy tök nem fair, hogy mások többet próbálkozhatnak műteni mint én, kicsit javult a helyzet és volt szerencsém egy kér kis dolgot csinálni. Számomra érdekesek a tapasztalatok, nem egészen csak azok a nehézségek amire mindenki elsőre gondol. Talám valakinek fura, mésba belevágni, nekem ezzel éppen nincs gondom, de talám egyértelmű, hogy meg kell tanulni varrni, az eszközöket használni, elsőre azt sem tudja az ember hol a vége amit meg kell fogni. Ha csak nézed oylan egyértelmű, de mint mindíg itt is amint a kezedbe adják hirtelen mégsem megy oylan flottul a dolog.

Amit igazán meg akartam osztani mint magvas gondolat az viszont a következő. A címben szereplő mondat megannyiszor elhangzik kedvenc Grey's-emben ez talán másnak is feltűnt aki nézi. Miközben feltételezem, hogy ott ez csak hatásvadász fordulat, újabban elgondolkodtam rajta, hogy nem alaptalan. A műtőben tényleg az operatőr az isten. Persze az altatóorvos még komoly befolyással bír, hiszen hiába áll tökéletesen a velőűrszeg ha a beteg már nem tudja majd használni, de alapvetően a műtétet végző klinikai nagy fehér van a műtőben a tápláléklánc tetején. Ez most olyan bagatelnek és egyértelműnek tűnik, az is midnaddig amíg nem lettem hirtelen én az operatőr. A fentebb említett szerep ilyenkor összeütközik a kezdő bizonytalanságáva és tapasztalatlanságával és pontokon meglepően komikus a helyzet.

I would have been a really good postal worker.

Asszistensként teljesen átérzem, hogy azért vagyok, hogy segítsek. Csak azért. Nem nekem kell látni, az operatőrnek kell látni. Nem nekem kell hogy kényelmes legyen, hanem neki. Ha látom, hogy nem jól áll a lámpa megigazítom, hogy neki ideális legyen. Ha beállítja a kezem valahogy úgymaradok, azt teszem amit mond. És működik a rendszer. Mindenki a műtőben azon serénykedik, hogy az operatőr kényelmesen, a legjobb körülmények között a lehető legjobb eredménnyel tudja elvégezni a műtltet. Ez kezdőként szerintem lehetetlen. Annyira lefoglalja az embert az, hogy nem tudja igazán azt sem, hogy mit csinál, hogy mi merre van, hogy minden egyszínű rózsaszín, hogy vérzik, hogy midnenki rá vár, hogy haladjon, hogy mi a következő lépés, hogy ciki e megkérdezni, hogy "most miaf legyen?", stb. stb. - a végén az eredmény, hogy teljesen kéynelmetlenül, begörnyedve, sötétben, próbálkozik valamit csinálni amit gondol, hogy kéne, persze még annál is nehezebb mint amúgy lenne hiszen még csak a körülmények sem stimmelnek. De egyszerűen nincs kapacitása az embernek arra, hogy ezekre azonnal gondoljon, és valahogy nincs meg az önbizalma, hogy valóban irányítson, ahogy ebben a státuszban kéne. Szerintem oylan mint a vezetés, egy idő után autómatikusan jön de az elején túl sok az információ egyszerre.

Let's have some fun.

Mindenesetre élmény, és tök "jó" félni előtte, hogy menni fog e, tök érdekes közben megcsinálni és rendkívül menőnek érzi magát az ember utána, hogy meg tudott csiálni valamit. Csak ez az utóbbiakban részletezett helyzet így megragadt és én éppen nem erre számítottam, hogy nehézség lesz. Lehet persze, hogy másoknál más merül fel, erről érdemes lenne emgkérdezni a kollégákat talán.