Luck

----- SPOILER ALERT! ---- (Grey's Anatomy aktuális részei)

Úgy néz ki, akkor jut eszembe ide írni ha nézek sorozatot. Most éppen Grey's Anatomy-t néztem és az utóbbi két részben épp egy rezidens állt a középpontban, aki egy vészhelyzetben döntéseket hozott, néhol megkérdőjelezhető helyességgel. A következmények persze drasztikusak voltak. Ugyan a való életbe nem teljesen így megy a dolog, ugyanakkor, szerintem aki látott / átélt már hasonló szituációt, természetesen akár jóval kevésbé súlyosat is, elgondolkodik egy-egy ilyen rész után. Megpróbálom rendszerezni őket, sajna így is lehet, hogy káosz lesz.

Kapóra jött, hogy tegnap előtt éjszakáztam a melóban és voltak persze izgalmak.

Például, hogy miylen gyorsan keveredik az ember olyan szituációba, ahol felelőssége van, és mégis elég messze van a kompetenstől. Tegnapi ügyeleti csapatunk az utolsó pillanatban megváltozott. Én 10 hónapja vagyok itt összesen. (A1-6-ig szereplünk az ügyeleti listában, annak megfelelően, hányadik éve vagyunk a képzésben) A2-nek számítok adminisztratív mert fél év sebészet hozzá van számolva, persze szakmai kérdéseknél keveset segít. Egy másik kolléga aki pár hónappal régebb óta csinálja mint én végül ki lett cserélve egy másikra, akinek jó ha fél év tapasztalata van. A tervezett A5 kolléganő beverte valamilyét napközben, lesérült vagy mi és hazament. Az egyik ugyancsak A1-es fiatal vállalta, hogy marad harmadiknak. Lényegében tehát a teljes aneszteziológus csapat akik a traumás műtéteken kívül minden egyébre be voltak oszta, egytől-egyig kvázi első évben voltak péntek este; hárman összesen alig tudtuk összeszedni a 2 évnél valamivel több tapasztalatot. Persze a beteg, az esetek és a vészhelyzet nem válogat... Igazán nem irigyeltem a szupervíziót akié nagyrészt a felelősség a mi hülyeségünkért is.

Így történhet meg például, hogy én kerülök le a szívkatéterlaborba ügyeletben. Megpróbáltuk elintézni, hogy más menjen, aki legalább volt már és tudja hol van az épületben, és ugye kicsivel több tapasztalata van de nem. Úgy kellett hívnom a kolléganőt a nővérpulttól, hogy kijöjjön elém. A beteg alkoholista, infarktussal jött aznap polytraumaként mert elesett. Pluszba eltörte a csípőjét is de persze az nem műthető így. Szokásos gyors átadás, olyan mint a postás játék, egyre kevesebb infó megy át és egyre több hülyeség keletkezik. Sokat persze amúgy se tudni mert nem tervezett a dolog. A beteg mája ugye magától érthetődően kevéssé funkcionál és a veseelégtelenség is kibontakozóban. Teljesen instabil. Két adrenalin perfúzor (automata fecskendőből adagoló gép) ment, egy 10 mg az 50 ml-re és egy 25 mg az 50 ml-re. (csak a miheztartás végett 1mg/50ml és 5/50ml amit rendesen alkalmaz az ember. Hozzá egy dobutamin is pluszba. Maradjunk annyiban, hogy közel sem láttam még ennyit életemben valakibe belefolyni. Még jó, hogy ott voltak a kardiológusok is. Nehéz átadni milyen érzés ilyenkor egyedül ott felelősnek lenni. Le let tuygan ebszélve, hogy a szakorvos legalább a szitnen marad és ha hiszti van leeht neki szólni de ennél a betegnél tényleg 20 masodperc alatt kerül a kaki a ventillátorba. Például mikor az amúgy macerás katéterezés alatt, ami több mitn egy óra volt, nitrót adtak az érbe (értágító) és másodpercek alatt összehoztunk egy 65/30-as vérnyomást. Hát köszi. Csak, hogy illusztráljam mennyire elveszett az ember egy új helyen és új szituációban, én például aggódtam hogyan dugom vissza a mobil lélegeztető gépbe a fali oxigén/levegő ellátásból a palackra a csöveket. Rémes stressz és láthatóan midnen probléma. Bármelyik percben ritmuszavara lehetett volna, vagy simán azt mondja a szive, hogy bekaphatjuk és akkor reanimálni kell. És lehet modnani, hogy ez a munkánk, orvos vagy tudni kéne, de akkor, ott, remegő kézzel, nagyon más. Visszaemlékezni hogyan kezelj ritmuszavart, a millió gyógyszerből melyiket add most, mennyit, stb., nem olyan szimpla. Olyat adni amit eddig sose az para. És nem, nincs tapasztalata az embernek, mert sosem csináltam kardiológiát és az átlag beteg nem ritmuszavaros a műtőben. Persze ott vannak mások is és segítenek, előbb utóbb jön a szakorvos, de addig azért ez kaland. Végül nem lett gáz, feljutott az intenzívre egyben. Csak én öregedtem 2 évet.

Még aznap este egyedül maradtunk a nálam is fiatalabb kollégábal és hál istennek, legalább egy tapasztaltabb aneszt. asszisztenssel, a retardált, 19 éves, veseelégtelen "gyerekkel" (135 centi / 44 kiló), akit nagy nehezen elaltattunk gázzal, lett neki egy vénája végre és épp le kellett dugni a laryngeális maszkot, amikor eltűnt a szupervízió, a mellettünk lévő műtőbe, mert épp összecsuklott a nagy hasi műtét közben a másik beteg keringése. Persze, hogy nem ment. Kicsi, nemjó, mellette szelel, géppel nem lélegeztethető, kézzel is csak nagy nyomásokkal, kilégzési széndioxid 60-80 (normálisan 35-40 kellene, hogy legyen). Itt jön az, hogy még ha tudnád is mit kellene csinálni (tiszta ügy, hogy nem megy, intubálni kell és rendesen lélegeztetni, nem hagyhatom így), nem mersz nekiállni. Rutintalanság. Eszedbe jut azonnal 10 másik dolog ami történhet még. Muszáj tényleg intubálni? Relaxáljam? Próbáljam nélküle? Nehéz légút? Ha nem megy? Ha basztatom és nem megy, kap egy kiadós ödémát, vagy laryngeális görcsöt és se ki, se be semmi? Akkor már jobb az, ami most van. Vagy nekiállhatunk elvágni a torkát. Vagy simán megöltem egy gyereket. Persze jött utána a főnök és persze intubáltam és nem volt gond, de ez egy iszonyú stresszes döntés kicsiként.

Érdekes az is, hogy ott és akkor tényleg mindez csak egy eset és csak később, utólag gondol bele az ember, hogy mekkora szarban volt akkor és hogy az ott az asztalon egy emberélet.

Eddig szerencsém volt. Senkinek nem lett baja, vagy bármi, mert elbasztam valamit úgy igazán, de erre azt szokták mondani, "még nem láttál elég beteget". Persze izgalmas, de néha, így visszatekintve, rémes miket csinálunk néha, és csoda, mit ki nem bírnak a betegek.

This is my OR!

This is your arena

Ezt valamiért külön akartam leírni. Miután szóltam, hogy tök nem fair, hogy mások többet próbálkozhatnak műteni mint én, kicsit javult a helyzet és volt szerencsém egy kér kis dolgot csinálni. Számomra érdekesek a tapasztalatok, nem egészen csak azok a nehézségek amire mindenki elsőre gondol. Talám valakinek fura, mésba belevágni, nekem ezzel éppen nincs gondom, de talám egyértelmű, hogy meg kell tanulni varrni, az eszközöket használni, elsőre azt sem tudja az ember hol a vége amit meg kell fogni. Ha csak nézed oylan egyértelmű, de mint mindíg itt is amint a kezedbe adják hirtelen mégsem megy oylan flottul a dolog.

Amit igazán meg akartam osztani mint magvas gondolat az viszont a következő. A címben szereplő mondat megannyiszor elhangzik kedvenc Grey's-emben ez talán másnak is feltűnt aki nézi. Miközben feltételezem, hogy ott ez csak hatásvadász fordulat, újabban elgondolkodtam rajta, hogy nem alaptalan. A műtőben tényleg az operatőr az isten. Persze az altatóorvos még komoly befolyással bír, hiszen hiába áll tökéletesen a velőűrszeg ha a beteg már nem tudja majd használni, de alapvetően a műtétet végző klinikai nagy fehér van a műtőben a tápláléklánc tetején. Ez most olyan bagatelnek és egyértelműnek tűnik, az is midnaddig amíg nem lettem hirtelen én az operatőr. A fentebb említett szerep ilyenkor összeütközik a kezdő bizonytalanságáva és tapasztalatlanságával és pontokon meglepően komikus a helyzet.

I would have been a really good postal worker.

Asszistensként teljesen átérzem, hogy azért vagyok, hogy segítsek. Csak azért. Nem nekem kell látni, az operatőrnek kell látni. Nem nekem kell hogy kényelmes legyen, hanem neki. Ha látom, hogy nem jól áll a lámpa megigazítom, hogy neki ideális legyen. Ha beállítja a kezem valahogy úgymaradok, azt teszem amit mond. És működik a rendszer. Mindenki a műtőben azon serénykedik, hogy az operatőr kényelmesen, a legjobb körülmények között a lehető legjobb eredménnyel tudja elvégezni a műtltet. Ez kezdőként szerintem lehetetlen. Annyira lefoglalja az embert az, hogy nem tudja igazán azt sem, hogy mit csinál, hogy mi merre van, hogy minden egyszínű rózsaszín, hogy vérzik, hogy midnenki rá vár, hogy haladjon, hogy mi a következő lépés, hogy ciki e megkérdezni, hogy "most miaf legyen?", stb. stb. - a végén az eredmény, hogy teljesen kéynelmetlenül, begörnyedve, sötétben, próbálkozik valamit csinálni amit gondol, hogy kéne, persze még annál is nehezebb mint amúgy lenne hiszen még csak a körülmények sem stimmelnek. De egyszerűen nincs kapacitása az embernek arra, hogy ezekre azonnal gondoljon, és valahogy nincs meg az önbizalma, hogy valóban irányítson, ahogy ebben a státuszban kéne. Szerintem oylan mint a vezetés, egy idő után autómatikusan jön de az elején túl sok az információ egyszerre.

Let's have some fun.

Mindenesetre élmény, és tök "jó" félni előtte, hogy menni fog e, tök érdekes közben megcsinálni és rendkívül menőnek érzi magát az ember utána, hogy meg tudott csiálni valamit. Csak ez az utóbbiakban részletezett helyzet így megragadt és én éppen nem erre számítottam, hogy nehézség lesz. Lehet persze, hogy másoknál más merül fel, erről érdemes lenne emgkérdezni a kollégákat talán.

007

Házigazdáink

David az ir teológushallgató

A hétvégén bátor voltam, irtam ugyebár, hogy voltunk a kollégákkal sörözni, erre rátettem egy lapáttal azzal, hogy másnap átugrottam Júliáékhoz "Maultaschenparty"-ra. Ez utóbbi kaját jelent, hasonló mint az olasz ravioli csak nagyobb és tradicionális sváb étel.  Apropója Nils (Júlia barátja) nyilatkozata volt alapvetően, mit lehet tenni a celebek köztübk járnak és ezt meg kell ünnepelni. Kihivás vasárnap inni úgy, hogy hétfőn meló jön de egyszerélünk! Kifejezetten kafa volt, ismét beszélhettem több kevesebb sikerrel végre angolul, hiszen volt ir teológus vendég, meg csoporttársak meg párok. Volt élőzene, sok sör, jó hangfal, énekelés, sok féle nyelv, kaja, karácsonyi izzósor, játék, szal minden ami egy remek estéhez kell. Összességében tehát megérte a hétfői fáradtság, persze hétfőn azért azzal szembesültem, hogy én vagyok még az osztályon sőt a keddi prof vizitet is megnyerem, és az egyben az átadás. Ohye. Már meg se kottyan... 

Sophie és Riccarda a csopitársak

A hangulatot biztositotta...

Nem volt ugyanakkor annyira szörnyő a Prof. vizit, biztos jó napja volt a főnöknek is, egész jól tűrte a hiányosságaimat. Meglepően megkönnyebbültem miután nem engem bsztatott mindenki mindennel, egészen más ez a munka mikor nyugisan csak besegitesz és nem stressz van egész nap.

És akkor az elmúlt két nap csodái következnek még. Érdekes mód két mérföldkövet is elhagytam ezen rövid időintervallumban, tudjátok olyan eseméynek mikor megállsz kicsit és elgondolkodsz magadról, életedről, stb. Az egyik az volt mikor meg kellett mutatnom a hatodéves orvostanhallgató lánykának, hogy hogyan is megy a varratszedés, és alá kellett irni a kis könyvecskéjében, hogy ez már megvolt. Önamgában semmi extra, de a tény, hogy én "tanitok" valakit az mondjuk poénos, valamint, hogy belegondoltam, éppen csak pár hónappal ezelőtt még én rohangáltam egy hasonló cetlivel, és vadásztam az aláirásokat. Akkora különbség tehát mégsincs köztünk, és mégis sok minden történt azóta azért.

"A month ago, you were in med school being taught by doctors. Today... you are the doctors."

Grey's Anatomy; A Hard Day's Night (S01E01)

A másik pedig, hogy túlestem első műtétemen! Egy gyógyult alsólábszártöröttnél kellett kivenni a velőűrszeget meg a csavarokat. Persze nem agysebészet, de mégis az én nevem szerepel ott mint operatőr és én mostam le a területet, én kezembe volt a kés, én csavargattam, én kalapáltam, én varrtam össze mindent, szóval iagzán kafa volt. Szal azt hiszem ma jó kedvem van.

"And you think you know what you’re gonna feel like standing over that table but … that was such a high. I don’t know why anybody does drugs."

Grey's Anatomy; A Hard Day's Night (S01E01)

Deny, Deny, Deny

"The key to surviving a surgical internship is denial. We deny that we're tired, we deny we are scared, we deny how badly we want to succeed, and most importantly we deny that we are in denial."

Grey's Anatomy; Deny, Deny, Deny (S02E04)

Fáradt még nem vagyok ugyan de a többi kezd ismerős lenni. Persze a mindennapokban elvesznek általában ezek a jól megfogalmazott nagy érzések és filmbe illő tipikus jelenetek de azért mégis meg lehet őket találni imitt amott. Nem is menőzni vagy hisztizni akarok egyszerűen élvezem (újra), hogy megtanit eme kedvenc sorozatom kicsit rózsaszinen látni a dolgokat. Motiváció pedig kell. Jó, hogy találtam tecsőn teljes évadokat!